Mikor zárkózunk fel Botswanához?
A minap a kezembe került egy, ez év októberében még aktuális megrendelői diszpozíció, amely 11,5 tonnás burkolat-megerősítések tervezési követelményeinek részeként, helyszíni és laboratóriumi vizsgálatokat írt elő. Többszöri elolvasás után is oly mértékben maradtak bennem a szöveg kapcsán kérdések, hogy néhányat kénytelen vagyok nyilvánosan is megfogalmazni, remélve, hogy talán lesz olyan tájékozott kommentező, aki meg tudja/akarja válaszolni ezeket.
- Az ajánlatkérő kéri, idézem: „A meglévő pályaszerkezet pontos meghatározásához aszfaltminták vétele szükséges fúrással, olyan darabszámban és méretben (átmérővel), hogy azokból a meglévő aszfalt rétegek jellemzői egyértelműen meghatározhatók legyenek.” Ez így nagyon derék, de hogyan várhatók érdemben összehasonlítható labor és tervezői árajánlatok, ha úgy adják meg a vizsgálati gyakoriságot, hogy nem adják meg? Teljesen életszerű, hogy lehet olyan labor, amely 500 méterenkénti mintavételt is szükségesnek tartana, még mások megelégednének pl. 2 kilométerenkénti fúrásokkal. Az ilyen kiírás, a különböző értelmezhetősége okán nemcsak jelentős, de akár nagyságrendi eltérést is generálhat a tervezői ajánlatokban és lévén a további vizsgálatok költsége a mintavételi gyakoriság függvénye, az ajánlatkérés így a komolytalanság irányába csúszik.
- Az ajánlatkérő kéri továbbá, idézem: „A teljes aszfaltszerkezetből a felső 15 cm-es határon belüli rétegekre a kötőanyag tartalom, ásványi váz szemszerkezet” megadását „és Marshall próbatest készítését követően – többek között – Marshall stabilitás és folyás meghatározását”. 2013 – ben joggal merül fel a kérdés, hogy ezen összességében drága és – nem mellékesen – az extrakció miatt egészségtelen vizsgálatok eredményei milyen tekintetben relevánsak? A megerősítés tervezése során hogyan vegye a tervező figyelembe egy 15 centi mélyen fekvő, régi alapréteg Marshall folyás értékét? Behajlás alapú vagy összehasonlító módszer szerinti tervezéshez ezek szükségtelenek, ámde drágák, remix tervezéshez pedig mégsem adnak elegendő információt.
- Az ajánlatkérő kéri még például, idézem: „A tervezés során hagyományos kézi behajlásmérő készülékkel is vizsgálni kell az útszakasz (forgalmi sávonként 100 méterenként) teherbírását minden esetben. A vizsgálat az MSZ 2509-4 szerint kerüljön elvégzésre akkreditált laboratórium bevonásával.” Egyrészt nehezen értelmezhető az „is” viszonyszó alkalmazása, hiszen azt sugallja, hogy azért mással is meg kell(ene) mérni a behajlást, másrészt tudomásul véve az FWD-kel szemben ma is felsejlő ellenérzéseket és természetesen elfogadva statikus mérés alkalmasságát, de könyörgöm, miért is a 100 m-es gyakoriság? Miért nem 50?
A probléma nem is az, hogy egy aktuális ajánlatkérésben – a teljesség igénye nélkül – ilyen követelmények fogalmazódnak meg, sokkal inkább talán az, hogy az elmúlt pár éve e témában szervezett konferenciák, továbbképzések és mesteriskolák hatása úgy látszik közel zérus. A technológiai tervezés ma még mindig a szakma Münchausen bárója, aki saját hajánál fogva próbálja önmagát kihúzni a mocsárból, meglepően eredménytelenül.
Persze a fenti gondolatmenetnek kicsit bulvárosabb hátteret festve és plasztikusabban fogalmazva lehetne napi aktualitást is adni és mondhatnám, hogy a mi szakmánknak az az átkozottul nagy szerencséje, hogy a teljesítménye nemzetközi szinten nem mérhető olyan objektíven, mint a futball válogatottunké. Ha így lenne, például Hollandiától burkolat-megerősítésben nem nyolcat kapnánk, hanem minimum tizennyolcat, de Botswana is – ismerve az ottani előírást – rúgna egy ötöst, és akkor még a tanzániai erőviszonyokról nem is beszéltünk. Elmélkedhetnénk azon, hogy ahogy a focinknak, úgy a szakmának is volt aranycsapata az ötvenes, hatvanas években – lásd pl. Boromisza, id. Gáspár, Kézdi, stb. – és még később is kinevelődött néhány nemzetközi szinten ismert „játékos” – Nemesdy Ervintől Tóth Sándorig – az utóbbi két évtizedben azonban mintha már nem lenne nemcsak „csapat”, de elismert játékos sem. A legszomorúbb persze az lenne, ha az elmúlt napok focival kapcsolatos alapvető kritikái majdnem szóról szóra, ránk is igazak lennének. Lásd például az Index.hu főcímeit a holland meccs után, ha ezt (Teljes cikk) átfogalmaznánk, mondjuk így:
- A magyar
futballtechnológia hanyatlása a hetvenes években kezdődött. A vereségek utáni győzelmekaz autópálya-építések elhomályosították a problémákat.- A
zedzőképzésbentechnológusi szemléletre a belterjesség a jellemző, a magyaredzőtechnológus nem nyitott, és nincs nemzetközi rálátása a sportágra. - A
játékosválasztásbantechnológia kiválasztásban az izoláció, a bezárkózás és a korrupció a jellemző.
Csábító lenne még néhány érdekes párhuzammal eljátszani és attól függően, hogy ki mennyire szereti a focit, pesszimista vagy optimista jóslatként összekapcsolni a szakma jövőképét a magyar foci jövőképével, de az már tényleg túlzás lenne. Személyes lázálomként azonban, azt vizionálom, hogy ha majd egyszer mégis nyerünk Amszterdamban, akkor már biztosan lehet reménykedni egy szakmaibb – ha úgy tetszik „európaibb” – közéletben is, ahol a konferenciákon szakmai vita is folyik, szakkönyvek is íródnak, tudományos folyóiratok is jelennek meg, az állam szabályoz is, a kivitelező csak kivitelez, az oktató oktat és a magyar pályaszerkezet méretező eljárásainkat mellé lehet rakni a dél-afrikainak. A jó hír, hogy a szabályozás gyorsabban fejleszthető mint a futballtudás, a rossz hír, hogy azért ez sem megy egyik napról a másikra. Addig pedig vizsgáljon az Marshall stabilitást, akinek ahhoz vagyon kedve.