Mikor zárkózunk fel Botswanához?

A minap a kezembe került egy, ez év októberében még aktuális megrendelői diszpozíció, amely 11,5 tonnás burkolat-megerősítések tervezési követelményeinek részeként, helyszíni és laboratóriumi vizsgálatokat írt elő. Többszöri elolvasás után is oly mértékben maradtak bennem a szöveg kapcsán kérdések, hogy néhányat kénytelen vagyok nyilvánosan is megfogalmazni, remélve, hogy talán lesz olyan tájékozott kommentező, aki meg tudja/akarja válaszolni ezeket.

1. Az ajánlatkérő kéri, idézem: „A meglévő pályaszerkezet pontos meghatározásához aszfaltminták vétele szükséges fúrással, olyan darabszámban és méretben (átmérővel), hogy azokból a meglévő aszfalt rétegek jellemzői egyértelműen meghatározhatók legyenek.” Ez így nagyon derék, de hogyan várhatók érdemben összehasonlítható labor és tervezői árajánlatok, ha úgy adják meg a vizsgálati gyakoriságot, hogy nem adják meg? Teljesen életszerű, hogy lehet olyan labor, amely 500 méterenkénti mintavételt is szükségesnek tartana, még mások megelégednének pl. 2 kilométerenkénti fúrásokkal. Az ilyen kiírás, a különböző értelmezhetősége okán nemcsak jelentős, de akár nagyságrendi eltérést is generálhat a tervezői ajánlatokban és lévén a további vizsgálatok költsége a mintavételi gyakoriság függvénye, az ajánlatkérés így a komolytalanság irányába csúszik.
2. Az ajánlatkérő kéri továbbá, idézem: „A teljes aszfaltszerkezetből a felső 15 cm-es határon belüli rétegekre a kötőanyag tartalom, ásványi váz szemszerkezet” megadását „és Marshall próbatest készítését követően – többek között – Marshall stabilitás és folyás meghatározását”. 2013 – ben joggal merül fel a kérdés, hogy ezen összességében drága és – nem mellékesen – az extrakció miatt egészségtelen vizsgálatok eredményei milyen tekintetben relevánsak? A megerősítés tervezése során hogyan vegye a tervező figyelembe egy 15 centi mélyen fekvő, régi alapréteg Marshall folyás értékét? Behajlás alapú vagy összehasonlító módszer szerinti tervezéshez ezek szükségtelenek, ámde drágák, remix tervezéshez pedig mégsem adnak elegendő információt.
3. Az ajánlatkérő kéri még például, idézem: „A tervezés során hagyományos kézi behajlásmérő készülékkel is vizsgálni kell az útszakasz (forgalmi sávonként 100 méterenként) teherbírását minden esetben. A vizsgálat az MSZ 2509-4 szerint kerüljön elvégzésre akkreditált laboratórium bevonásával.” Egyrészt nehezen értelmezhető az „is” viszonyszó alkalmazása, hiszen azt sugallja, hogy azért mással is meg kell(ene) mérni a behajlást, másrészt tudomásul véve az FWD-kel szemben ma is felsejlő ellenérzéseket és természetesen elfogadva statikus mérés alkalmasságát, de könyörgöm, miért is a 100 m-es gyakoriság? Miért nem 50?

A probléma nem is az, hogy egy aktuális ajánlatkérésben – a teljesség igénye nélkül – ilyen követelmények fogalmazódnak meg, sokkal inkább talán az, hogy az elmúlt pár éve e témában szervezett konferenciák, továbbképzések és mesteriskolák hatása úgy látszik közel zérus. A technológiai tervezés ma még mindig a szakma Münchausen bárója, aki saját hajánál fogva próbálja önmagát kihúzni a mocsárból, meglepően eredménytelenül.
Persze a fenti gondolatmenetnek kicsit bulvárosabb hátteret festve és plasztikusabban fogalmazva lehetne napi aktualitást is adni és mondhatnám, hogy a mi szakmánknak az az átkozottul nagy szerencséje, hogy a teljesítménye nemzetközi szinten nem mérhető olyan objektíven, mint a futball válogatottunké. Ha így lenne, például Hollandiától burkolat-megerősítésben nem nyolcat kapnánk, hanem minimum tizennyolcat, de Botswana is – ismerve az ottani előírást – rúgna egy ötöst, és akkor még a tanzániai erőviszonyokról nem is beszéltünk. Elmélkedhetnénk azon, hogy ahogy a focinknak, úgy a szakmának is volt aranycsapata az ötvenes, hatvanas években – lásd pl. Boromisza, id. Gáspár, Kézdi, stb. – és még később is kinevelődött néhány nemzetközi szinten ismert „játékos” –  Nemesdy Ervintől Tóth Sándorig – az utóbbi két évtizedben azonban mintha már nem lenne nemcsak „csapat”, de elismert játékos sem. A legszomorúbb persze az lenne, ha az elmúlt napok focival kapcsolatos alapvető kritikái majdnem szóról szóra, ránk is igazak lennének. Lásd például az Index.hu főcímeit a holland meccs után, ha ezt (Teljes cikk) átfogalmaznánk, mondjuk így:

• A magyar futball technológia hanyatlása a hetvenes években kezdődött.
• A vereségek utáni győzelmek az autópálya-építések elhomályosították a problémákat.
• Az edzőképzésben technológusi szemléletre a belterjesség a jellemző, a magyar edző technológus nem nyitott, és nincs nemzetközi rálátása a sportágra.
• A játékosválasztásban technológia kiválasztásban az izoláció, a bezárkózás és a korrupció a jellemző.

Csábító lenne még néhány érdekes párhuzammal eljátszani és attól függően, hogy ki mennyire szereti a focit, pesszimista vagy optimista jóslatként összekapcsolni a szakma jövőképét a magyar foci jövőképével, de az már tényleg túlzás lenne. Személyes lázálomként azonban, azt vizionálom, hogy ha majd egyszer mégis nyerünk Amszterdamban, akkor már biztosan lehet reménykedni egy szakmaibb – ha úgy tetszik „európaibb” – közéletben is, ahol a konferenciákon szakmai vita is folyik, szakkönyvek is íródnak, tudományos folyóiratok is jelennek meg, az állam szabályoz is, a kivitelező csak kivitelez, az oktató oktat és a magyar pályaszerkezet méretező eljárásainkat mellé lehet rakni a dél-afrikainak. A jó hír, hogy a szabályozás gyorsabban fejleszthető mint a futballtudás, a rossz hír, hogy azért ez sem megy egyik napról a másikra. Addig pedig vizsgáljon az Marshall stabilitást, akinek ahhoz vagyon kedve.