Ismét búcsúznunk kell!

felelős szerkesztő

 

Vannak szakemberek, akiknek a tudása iránytű, és vannak emberek, akiknek a jelenléte maga a biztonság – Péter mindkettőt egyszerre jelentette. Megrendülve, fájdalommal vettük a hírt, hogy életútja végéhez ért: Dr. Lányi Péter 2026. január elsején, 77 éves korában csendesen eltávozott közülünk, pótolhatatlan űrt hagyva a magyar közlekedésszakmában és barátai, kollégái szívében.

Dr. Lányi Péter a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium nyugalmazott főosztályvezető-helyettese, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes docense volt. Végzettsége: közlekedésépítő mérnök, rendszertervező szakmérnök, egyetemi doktori értekezését a jelzőlámpás forgalomirányítás témában írta. Fő szakterületei a közúti forgalomtechnika, közlekedésbiztonság, közutak üzemeltetése, útügyi műszaki szabályozás és az intelligens közlekedés voltak. A MAÚT elnökségi tagja, a forgalomszabályozási és közlekedésbiztonsági bizottság vezetője volt, a Magyar Mérnöki Kamara közúti biztonsági audit tanfolyamának szervezője, a GRSP Hungary elnökségi tagja, valamint a Forgalomtechnika tárgy előadója a BME Út- és Vasútépítési Tanszékén.

Ha volt valaki, akkor Péter volt az, akit mindenki megbecsült, elismert és akivel mindenki jóban volt. Nagytudású és szerény, a kollégák jól kijöttek vele, úgymond szót értettünk, udvarias volt, szóval egy úriember.

Tudott bátor lenni, ha muszáj volt: a Közutak tervezése szabályzat (a szakma „Bibliája”) 25 évvel ezelőtti felülvizsgálata alkalmával láttam őt harmadszor, egy tanácskozást vezetett és valamilyen vitás kérdésben kénytelen volt a sarkára állni: világos bőrén messziről is látni lehetett az élénk pirulását – nehezen élhette meg a konfliktust, de beleállt a dolgokba, ha kellett. Jó híre megelőzte: kezdő koromban, a fővárosi Közlekedési Ügyosztályon a kisfőnököm türelemre intve azt mondta, hogy a Lányi Péternek nem lehet csak úgy odatelefonálni, ő a szakmában amolyan „ISTEN”!

Élőben ’95-ben láttam őt először egy kerékpársáv ügyében: a generációs szemléletváltás küszöbén a fővárosi Andrássy úti rekonstrukció során a projekt különböző szereplői között patthelyzet alakult ki. Ezt egy „túl nagyra sikerült” tanácskozás keretében kívánták lezárni, ahol szokatlan módon jelen volt a sajtó és az egész egy főpolgármesteri beszéddel kezdődött („addig el se menjenek, míg nincs megegyezés”). Ide a „szabvány alóli felmentést” igénylő kérdés miatt a KHVM-et is meghívták, amit Péter képviselt. Szóval ekkor láttam először élőben az „ISTEN-t”, az ország első számú forgalmászát. Egy darabig hallgatta a tervezők okfejtését, a hosszúra nyúló vitát, hogy mi minden okból nem lehet a sugárúton kerékpársáv, aztán végre felszólalt és pirosló arccal kijelentette: „Nem is értem, miről szól ez a vita, a minisztérium a levelében már megadta a felmentést” – és ezzel a dolog le is lett zárva: a ’96-ban kialakított Andrássy úti kerékpársáv egy korát meghaladó, progresszív szakmai eredmény volt – Péter eredménye is, és az ő nyitottságát, újra való fogékonyságát, integráló képességét jól mutatja ez az eset.

2001-ben kerültem a minisztériumba: Péter a környezetemben a legértékesebb napsugár volt a gyakorta borús fellegek alatt. Bármit meg lehetett vele beszélni, ezt a fiatalok igénybe is vették. Nem volt ugyan hangadó tréfamester féle, de vicces volt és minden élethelyzetben tudott mondani valami bölcs dolgot. A Közúti Főosztályon ömlöttek ránk a feladatok, sokszor a levegővételért kellett küzdeni: amikor Pétert egy-egy telefonbeszélgetésben már túlságosan szóval tartották, akkor azzal a szöveggel próbált kimenekülni, hogy „nem akarlak feltartani, rövid leszek”. Sokunknak amolyan életpálya-pótapukája volt.

Megtiszteltetés, hogy egy ebédtársaságban voltunk. 2013-14-ben ez a munkahelyi csapatunk szétment, de a baráti mag mindvégig megmaradt. Péter a nyugdíjas években is viszonylag aktív maradt, kutatásokban és szakmai bizottságokban dolgozott. Örömömre, közös munkáink is voltak. A régi nagycsapat, az egykori Közúti Főosztály nosztalgiázó összeszervezésében is központi szerepe volt.

Egyszer elmesélte, hogy régebben delegálták egy nemzetközi útfenntartási konferenciára, amit Japánban egy stadionban (!) rendeztek meg és döbbenetére felfoghatatlanul nagy közönség előtt kellett megtartania az előadását. Ezt például 24 év alatt csak egyszer hozta szóba.

A minisztériumi világban vannak tabutémák, legalábbis számunkra voltak: kollégaként egymás között sem beszéltünk a politikai nézeteinkről és a hitünkről. Utóbbit sajnálom már. A legutolsó üzenetemben vallottam csak színt, arról, amit Péter úgyis nyilván tudott – mert elviselhetetlenné vált a gondolat, hogy elesettségében a régi barátok közül vajon „fogja-e valaki a kezét”? mond-e valami kedveset, bíztatót, igazán szívből valót? – A messenger visszajelezte, hogy „fogadták” az üzenetet, de válasz már nem jött.

Előzőleg is már csak valami kurta szó jött tőled: „kórházban vagyok, gyengélkedek”. Eggyel előbb meg, októberben is már elutasítottad, hogy meglátogassunk, de akkor még kedvesen érdeklődtél a velünk történtekkel kapcsolatban. Péter, de kár, hogy ennyire kímélni akartál bennünket!

Mindig szerény, mindig egyenes, mesterien diplomatikus, mindig előzékeny voltál! Néha inkább talán nem kellett volna: a háttérben maradtál és nem tudjuk, miért? Most már meg se tudjuk kérdezni – 24 év kevés volt hozzá.

De bizonyára az örökkévalóságban majd megbeszéljük!

Ajtay Szilárd