Interjú: Beszélgetés dr. Török Kálmánnal, az Út és Vasútépítési tanszék nyugalmazott oktatójával (2. rész)

Dr. Török Kálmán, okl. mérnök, ny. egyetemi adjunktus, a BME Út és Vasútépítési tanszék volt oktatója eleveníti fel fel szakmai emlékeit az alábbi interjú keretében. A beszélgetés során a régimódi történet mesélés hagyományait szerettük volna feleleveníteni, így a közzétett szövegben is igyekeztünk megőrizni az élőbeszéd varázsát, a nosztalgikus anekdotázás jó hangulatát.

Az interjú második része a tanszékre kerüléstől a nyugdíjba vonulásig tartó időszakot öleli át.

(ÚL) Kedves Kálmán, ott hagytuk abba a beszélgetést, hogy a tanszékre kerültél. Hogyan indult a tanszéki karriered?

Török Kálmán (TK): Annak idején az volt a „problémája” Nemesdy Ervinnek, hogy a tanszéket Szántó Sándor, aki a kari párttitkár volt, mindig azzal froclizta, hogy ez a plakátfestők tanszéke, azaz itt csak forgalmászok vannak. A laborban egyedül Buócz Tibor dolgozott, a 100 négyzetméteres K. alagsor 75-ben. Mikor fölvettek, akkor az lett a feladatom, hogy a labort kell erősítgetni, az építéstechnológiát fejleszteni.

(ÚL) Ketten voltatok ott, Buócz meg Te?

(TK): Le se tudtam menni a laborba, mert nem volt hely, ezért Mentsik Győzővel ültem egy szobában négy évig, amíg végül ‘74-ben megépült az a bizonyos UV épület itt a K épület „hóna aljában”. 1971-ben Ervinnel elkezdtük tervezni, hogy valamit kell csinálni, mert ez a labor kicsi, és ebben itt nem lehet igazán dolgozni. De továbbra is csak forgalomtechnikai KK-k voltak zömében, én is azt csináltam. Nem sokkal a tanszéki megjelenésem után volt egy technológiai munka, amit mindjárt az elején valami miatt rám lőcsöltek. ‘73 előtt vagyunk, az olaj olcsó volt, és az olajból, amit lehetett gyártani, az mind olcsó volt. Így a styropor beton, a styroport felhasználó hőszigetelő lapok, rétegek, azok is olcsók voltak. Ennek eredményeképpen az a gondolat született, hogy nem vastag homokoskavics fagyvédőréteget építünk a burkolat alá, hanem hőszigetelő réteget. Így jutottam ki életemben először Nyugat-Németországba, Ludwigshafenbe, és ott szépen a BASF-nél mindent megmutattak. De erről a múltkor már beszéltünk.

A tervezett labor helyén a vizeseknek volt a Bős–Nagymarosi Duna szakasz modellje, nem is tudom, milyen léptékkel, de nagyon klassz volt. Ott vizsgálták az áramlásokat meg minden egyebet. De hát akkor már lezajlott a tervezés, gyakorlatilag a ‘70-es években már készen voltak a tervek, már építették Bős-Nagymarost. Tehát a hely megvolt, megegyeztünk, hogy ők azt elbontják, és akkor oda építhetünk mi. Aztán kiderült, hogy nekik is kellene labor. Először egy „erdészház” volt a terv, azt lehetett így kapni készen, de aztán a két miniszter … illetve a közlekedési államtitkár Ábrahám Kálmán és a vizes főnök összedobtak 2×8 milliót, és így épült aztán egy könnyűszerkezetes nagy labor. ‘73-ban kezdték el, ‘74-ben költöztünk be. Fele a miénk volt, fele a vizeseké, és ők ott rendezték be tulajdonképpen a mezőgazdasági laborjukat, meg a víztisztítókhoz szükséges laboratóriumi vizsgálatokat is. Mi pedig csináltunk egy gyönyörű szép hallgatói laboratóriumot, ahová mindent beletettünk. Én rendeltem meg a laboratóriumi bútorokat – acélvázasak voltak – berendezéseket, mindent, amit lehetett, mert az is belefért még a 8 millióba. Volt egy olyan része, ahova ‘74 áprilisában mi oktatók is leköltözhettünk, akkor már Pallós Imrével együtt – mert őt, éppen mire kész lett a labor, elhívtuk az Aszfalttól. Imre vegyészmérnök, főtechnológus volt az Illatos úton, onnan sikerült idehozni. Aztán végig együtt dolgoztunk, egy szobában, egymással szemben ültünk. A Buócz Tibi is átköltözött külön szobába. Még akkor nem adtuk fel rögtön az alagsor 75-öt, csak amikor ‘76-ban megkaptuk a Geotechnikától az alagsor 52-öt. Akkor odaköltözött a labornak a magasabb szintű része. Ott alakítottunk ki minden olyan különleges vizsgálatot, amit aztán később alkalmaztunk, sőt a hazai nagyobb laborok is használtak. Az UV laborban az alapvizsgálatok – amit a hallgatóknak eleve tudni kellett – a hagyományos Marshall stabilitás vizsgálat, a sűrűségmérés stb. … voltak. Extraháló helyiség stb., minden ott volt a nagy laborban. Mi hárman csináltuk akkoriban a laborgyakorlatokat, mert Tibor mindig azt mondta, hogy „forgószínpad módján gyerekek”. Akkor kis csoportokat szerveztünk öt – hat hallgatóval és így tényleg forgószínpad volt. A három folyamatos óra felénél történt a váltás. Akkor még kellő mennyiségű hallgatói aszfaltlabor időt kaptunk. Egy gyakorlat négy órarendi óra volt és négy ilyen laborgyakorlatot tartottunk. Ez gyönyörűen ment. ‘79-ben Tibor elment nyugdíjba, Takács Gyulával együtt. Ők voltak a tanszéken – többek között – akik anno engem is tanítottak. Persze Nemesdy Ervin, aki annak idején docens volt, és Lukovich Pál illetve Mentsik Győző is tanított bennünket.

(ÚL) Takács Gyula mit tanított?

(TK) Főként vasúti felépítményt, Ervin is vasúti felépítményes volt. Vásárhelyi Boldizsár ‘63-ban meghalt, akkor történt a nagy átállás, Ervinnek vasúti felépítményesként jelentős szakmai, tudományos tevékenysége volt már. Akkor állt át az útépítésre és tulajdonképpen pillanatok alatt meghódította az egész szakmát. Bár már jóval előbb is átdolgozott az úttervezésbe, hiszen ő szerkesztette az Útívkitűző kézikönyvet. Tulajdonképpen ‘63-ban vált ketté a vasút és az út szakterület, Kerkápoly Endre lett a Vasútépítési, Nemesdy Ervin az Útépítési Tanszék vezetője.

(ÚL) És akkor Buócz Tibor elment nyugdíjba.

(TK) Elment nyugdíjba 79-ben, és akkor tulajdonképpen már mi voltunk, akik vittük a prímet a laboratóriumban, Imre meg én. Később Ambrus Kálmán is csatlakozott – ő ‘75-ben végzett. Először ő is forgalmász volt, forgalomtechnikával foglalkozott, de később szépen „lehoztuk” a Kálmánt is az alagsor 52-be, és fölvettük Forrásy Csabát, mint villamosmérnököt. Így aztán ez a négyes mérnök csapat állt össze a laboratóriumban.

(ÚL) Voltak akkor már laboránsok, vagy mindent ti csináltatok?

(TK) Persze, az elejétől kezdve az alagsor 75-ben is dolgozott két laboráns és ők az új laborba is átjöttek. Az egyik új Ládné Klári vegyésztechnikus volt, aztán felvettünk több laboránst, akik időközben lecserélődtek. A 80-as évek elején vettük fel Fazekasné N. Franciska üzemmérnököt, továbbá Balog László technikust és Bimbó Lászlót. Klári a két Lacival kísért végig bennünket a laboratóriumban és már félszavakból értettük egymást. Aztán Nemesdy prof. teljesen a technológiára fektette a súlyt, arra állt rá, és hagyta a Koller Sándort érvényesülni a forgalomtechnikában.

Ervin rettentően figyelte a külföldi szakirodalmat és Imre volt az, aki leginkább követte még – elsősorban persze a németet, az Ervin is, mert ugye perfekt német volt, de az angolhoz is, franciához is konyított azért. Az AASHO kísérleti eredményekkel és a Marshall stabilitással meg a Marshall vizsgálatokkal kezdtünk egy kicsit jobban elmélyülni, mert ‘73-ban meg ‘72-ben forró, meleg nyarak voltak. Németországban is, és tropára mentek, nyomvályúsodtak az elsőrendű minősítést kapott az utak. Először azt hitték, hogy szöges abroncs okozza a nyomvályúkat, aztán kiderült, hogy nem, hanem olyanok voltak az aszfaltok. Egyébként is a németek olyan hengerelt aszfaltot gyártottak, aminek 1% volt a szabadhézag-tartalma, tehát majdnem öntött aszfalt volt. Aztán ezek a nagy terhelésű kamionok, melyek már ott akkor megjelentek, nyáron hazavágták az utakat. Gyorsan kitaláltak egy új vizsgálatot, a statikus kúszásvizsgálatot és miután rendelkezésre állt a Marshall próbatest, azzal. Svájcban készítettek neki egy szabványt, ilyen előírás szerűséget, amit mi megkaptuk, mindjárt csináltunk is egy ilyen vizsgálóberendezést. Nagyon egyszerű volt, egy perc alatt kellett a terhelést ráadni a 40°-ra temperált és ilyen hőmérsékletű vízben álló próbatestre. Miután 80 cm² a Marshall próbatestnek a felülete, és 1 kg/cm²-es terhelést kellett ráadni, ezt a 80 kg-ot kellett szépen ráhelyezni 1 perc alatt. Ambrus Kálmán kitalálta nagyon ügyesen, hogy az ellensúly műanyagkannából vizet eresztett ki, és annak eredményképpen ment rá, egy perc alatt a terhelés. Be lehetett szabályozni, hogy milyen sebességgel menjen ki a víz az ellensúlyból.

Rengeteg ilyen vizsgálatot végeztünk, közben mi is, és ők is rájöttek, hogy valami mást is kéne csinálni. Azt is láttuk az angol szakirodalomból, hogy az amerikaiak változtattak,  hogy az aszfalt nemcsak kenőanyag, hanem ez egy építőanyag, ugyanolyan lehet építőanyagként, mint a beton vagy acél, vagy akármi. A betonnak, meg a többi építőanyagnak ismertek voltak a jellemzői. Rugalmasság, nyomószilárdság, húzószilárdság és így tovább.  Már akkor, a ‘60-as évek végén egy jó páran elkezdtek foglalkozni külföldön és itthon a KTI-ben is, hogy az aszfalt fizikai tulajdonságait megvizsgálják. Mi az NDK-s drezdaiakkal voltunk kapcsolatban – a főiskolával, meg az ottani egyetemmel. A profnak volt kapcsolata nyugati egyetemi és kutató kollégákkal, meg volt kapcsolatunk Magdeburgban is. Végül onnan hoztuk a dinamikus hajlító készüléket Guericke kollégától.

Az aszfaltosok kitalálták, hogy a beton technológiában már régen alkalmazott hasításvizsgálattal lehetne meghatározni az aszfaltnak is a húzószilárdságát. Esetünkben azonban nem úgy van, mint a betonnál, hogy mindegy milyen a hőmérséklet. Az volt az alapvető – ezt mindig belevertem a hallgatóknak az agyába – hogy aszfaltnál vagy az eredmény hőfok, vagy az eredményhez kell a vizsgálati hőmérsékletet megadni. Végül is kitalálták, hogy a Marshall próbatest nagyon alkalmas arra, hogy elhasítsuk, elkészültek a készülékek. A próbatestet olyan hőmérsékletre hűtöm, amilyenre akarom és utána egy percen belül el lehet hasítani.

Így aztán én ebből írtam a doktorit. Itt Magyarországon német és amerikai vizsgálatok alapján meghonosítottuk a hasító vizsgálatot.  Először csak úgy volt, hogy a húzószilárdságot határozzuk meg. Közben kiderült, hogy meg lehet határozni a modulust is, ha a vizsgálat folyamán mérjük az alakváltozást is. A mérendő a vízszintes átmérőnek az alakváltozása volt. Ismertük a levezetést, hogy lehet átszámítani az alakváltozást modulusra. Ezzel a hasításvizsgálattal aztán sokáig dolgoztunk.

Hasításvizsgálat az aszfalt húzószilárdságának és modulusának meghatározására adott hőmérsékletre temperált Marshall próbatesten. (1978)

Pallós Imre érdeme volt, hogy fölfedezte az Arand professzor hideg viselkedésről írott cikkeit. Egyáltalán azt, hogy az aszfaltnak hideg viselkedése is van, és ezt is vizsgálni kellene. A hasításvizsgálattal meg lehetett határozni a húzószilárdságot, meg a modulust. Egy alfa mérés kellett hozzá, azaz a lineáris hőtágulási együttható mérése. Ezt mi is kitaláltuk Imrével, levezettem matematikailag, elkészítettem a programot hozzá. Először öt hőmérsékleten vizsgálatuk +5°-tól -20-ig, sokan hasítottak +20°-os hőmérsékleten, de akkor már úgy viselkedik majdnem, mint a Marshall stabilitás. Minél lejjebb megyünk a hőmérséklettel, annál inkább a rugalmassági része dominál az aszfaltnak, minél följebb megyünk, annál inkább a viszkózus része. Úgyhogy +5°-ot ajánlottunk mindig, mint maximális hőmérsékletet. +5°, -5° és -20° – legalább három hőmérsékleten mértünk, ebből meg lehetett határozni egy görbét a modulusra is, a húzószilárdságra is. Először megtévesztett bennünket a mérés. Az alfát ugyanis úgy mértük, hogy a +20° laborhőmérsékletről beletettük a -30°-os hűtőládába a próbatestet, és vele párhuzamosan betettünk egy hasonló próbatestet, amiben benne volt a hőmérő. Ennek eredményeképpen mértük az aszfalt próbatestnek a hőmérsékletét, meg a hőzsugorodását.

Commodore 64-en működött a program, amivel végigcsináltunk mindent. Az informatikában kezdtük a kari Odra 1204 számítógéppel, ami Algol 60 programnyelven és lyukszalaggal működött. Erre a gépre az első kis programomat 1972 tavaszán írtam. Ugyanekkor megjelentek a kis kézi programozható számológépek, melyeket nagyon jól használtunk Balatonkenesén, a mérőgyakorlaton, aztán jött ‘75-ben az EMG 666, mely programozása alig haladta meg a gépikódot, 2000 bájt volt az operatív tárolója. Utána pedig a ‘80-as évek legelején a C64 Commodore. Annak megtanultam a gépi kódját is, mert hát olyan kicsi memóriája volt (64 kB), hogy muszáj volt gépi kódban programozni bizonyos dolgokat. A képernyőt például nem lehetett másképp.

Folytatva a kitérő után. Megírtam tehát a programot, aminek alapján végül is ki lehetett számítani, amit elvileg úgy hívtuk, hogy fiktív repedési hőmérséklet. A fiktív jelző a „baromi” gyors hasításvizsgálat miatt volt szükséges, mert ilyen gyors feszültség növekedés nincs a valóságban, így az aszfalt jó relaxációs tulajdonsága nincs benne az eljárás eredményében. A program a modulusból és az alfából számított egy hőmérsékletfüggő feszültség görbét, ami valahol elmetszette a hőmérséklet – húzószilárdság görbét, s ez volt a repedési hőmérséklet. Ezt rengeteg ideig – talán másfél évtizedig – vizsgáltuk. Arra jó volt, hogy hidegviselkedés szempontjából szelektálja az aszfaltokat.

A ‘80-as években még beszereztük azt a bizonyos MTS berendezést – 100 mm löketű, 100 kN maximális terhelhetőségű pulzátort. Erre megint csak Kaltenbach Lacival – az Acélszerkezettan Tanszéken – terveztünk egy olyan berendezést, amivel már eleve úgy gondoltam, hogy sokfajta vizsgálatot tudunk majd elvégezni. A pulzátor függőleges helyzetben volt, alatta egy vízszintes felületű munkaasztal, amire bármit föl lehetett szerelni. A pulzátort a minisztérium vette meg – valami 110 ezer német márkáért – és nekünk átadta használatra.

A legelső bevezetett vizsgálat, a statikus kúszásnak a dinamizálásával jött létre. Írtam rá először feldolgozó programot, utána a végrehajtó programot. A vezérlést a pulzátor beállított vezérlője végezte. A végrehajtó program a vezérlési adatokat (szinusz görbét) ellenőrizte és felvette folyamatosan a vizsgálati adatokat.

Egyirányú hajlítási vizsgálatot is csináltunk – dinamikus hasításvizsgálatot, és aztán a kétirányú hajlító vizsgálatot.

A nyolcvanas években szoros kapcsolat alakult ki a karlsruhei egyetemmel. Nemesdy professzorral kétszer utaztunk ki, először az én Skoda 120 kocsimmal, aztán az ő Zastava kocsijával.  Különösen jó kapcsolat alakult ki az ottani útépítési laboratóriummal, aminek a vezetője Kheir Charifa egy damaszkuszi szír volt. A tanszékvezető Hiersche professzor meg a Nemesdy Ervin jó barátságban voltak. Ők is jöttek ide, mi is mentünk, kúszásvizsgálatokat végeztünk közösen más próbatestekkel is – dinamikus kúszásvizsgálatot, Marshall próbatest átmérőjű, de kétszeres magasságú próbatestekkel. Utoljára ‘91-ben voltam kint, akkor már Forrásy Csabával. Mindhárom alkalommal nagy körutakat tettünk Nyugat-Németországban.

Karlsruhei egyetemen az Útépítési tanszék vezetője Hiersche professzor és Nemesdy professzor 1985-ben

1981 körül Nemesdy által előkészítve Fi tanár úr is kiment Angliába, ott a központi laborban dolgozott egy darabig, majd hazahozta a keréknyomvályú vizsgálatnak az ottani változatát, amit megcsináltatott az acélszerkezet laborban. Mi az acélszerkezet laborral voltunk technikailag kapcsolatban, ahol minden ötletünket meg tudtak valósítani, jó műhelyük volt. István megcsinálta az első ilyen keréknyomvályú vizsgálatot, ami először még mást nem tudott, mint hogy a legmélyebb vályúpontot megmérte egy mérőórával. Ez volt az első eredmény az általa kialakított 4 cm vastagságú 30 x 30-as lap próbatesteken. Gondoltuk, hogy már jó lenne vizsgálni nagyobb vastagságú próbatesteket. Rájöttünk, hogy a 4 cm alatti merev lap azért sokat „segít” az eredményeken. Jó lett volna, hogy eredeti állapotban lévő aszfaltot vizsgáljunk ezzel a berendezéssel.

Átalakítottuk a berendezést, már az útadó mérte és egy X-Y rajzolóra lerajzolta a nyomvályú hossz-szelvényét. Akkor a végén a papíron ott volt öt – hat hossz-szelvény, amit le kellett méricskélni kézzel és abból föl lehetett rajzolni az átlagos keréknyommélységet. Később erre is születtek programok, hogy ne kelljen számolni. A legvégén már úgy működött, hogy kiírta az átlagos nyomvályú mélységet és lerajzolta az áthaladási szám – átlagos nyommélység görbét. Ezek kerültek a vizsgálati jegyzőkönyvbe. A vizsgálat három órára volt behatárolva, ami még angoloktól jött, a 45° vizsgálati hőmérséklettel együtt.

A ’80-as évek végén ez a vizsgálatot Ambrus Kálmánra bíztuk, és eldöntöttük, hogy itt Magyarországon ez a 45° C nem jó, nálunk magasabb nyári hőmérsékletek vannak, áttértünk a 60°-ra. Ambrus Kálmán sokat kínlódott azzal, hogy mennyi ideig kell szárítószekrényben temperálni a próbatestet. Sikerült fúrt mintából 8 cm vastagságú próbatesteket csinálni. És így tovább, végül tehát szépen kifejlődött egy hazai nyomvályúvizsgáló berendezés, amit „kék csodának” hívtunk csak. Abból nem is egy ilyen készült.

(ÚL) Volt az építkező ‘70-es évek, amikor is a végére összeállt az a csapat, amelyik a ‘80-’90-es éveket végigvitte. Mennyire lehetett szakmailag érezni a politikai rendszerváltoztatást a ‘80-as évek végén, ‘90-es évek elején? A változások a labornak a tevékenységébe valami módon belefolytak? A ‘90-es évektől a dolgok már nagyon máshogy mentek, mint a ‘80-as években?

(TK) Bizony másképp, már onnantól kezdve, hogy kaptuk a 8 milliót. Onnantól kezdve tulajdonképpen a minisztérium – Keleti Imre volt a főosztályvezető, utána a Törőcsik Frigyes és a Fényes Elek utcában működő közlekedési vezetés – istápolta a tanszéket. Kutatási munkákat kaptunk! Mindig volt egy olyan munka – úgy hívtuk, hogy a nagy munka, a nagy mechanikai munka – amibe mindent bele tudtuk pakolni a saját fejlesztéseinket és mindent.

Közben voltak más feladatok is… itt volt a bitumen, főként az új modifikált bitumen probléma. Kialakítottuk a bitumenvizsgáló aszfaltot, a BVA vizsgálatot. Jöttek be a különböző modifikált bitumenek és hát nem lehetett tudni, hogy a sok „fogkrém” közül melyik az igazi, erre ki kellett alakítani egy tesztelő eljárást. Ezt ketten Imrével alakítottuk ki, ami sokáig működött, ezzel vizsgáltuk aztán a hazai fejlesztéseket is.

Tulajdonképpen a labor KK munkáiból a kutatási tevékenység jó 40%-a volt a rendszerváltás előtt. Aztán voltak olyan félig kutatási jellegű munkák, amelyekre főként a MOL, az Aszfaltútépítő, Betonútépítő adott megbízást, de máshonnan is jöttek ilyen feladatok. Hídszigetelés, hídburkolat ügy, híd problémák. És voltak – én úgy hívtam őket, hogy a „favágó” munkák. Minőség-ellenőrző munka volt a tömeges keréknyomvályú vizsgálat. Sok közvetlen építési minőség-ellenőrző vizsgálatot végeztünk. Ez is olyan 40%-a volt a labor kapacitásának. 20% a labor oktatási tevékenységére jutott. Így állt össze tulajdonképpen a labornak a tevékenysége.

Jó volt, mert azért a „favágó” munkákból is lehetett tanulni. Igyekeztünk minden ilyen munkából is kiszedni a tudományos információt. Tehát nem csak a kifejezett kutatási munkákból.

A tanszék oktatói nálam Csillén a teraszon 1980.07.08. Balról: Mentsik Győző, Nemesdy Ervin, Pápay Zsolt, Ambrus Kámán, Forrásy Csaba.

Ez így ment végig, egészen a rendszerváltásig. Ott akkor megbicsaklott egy kicsit a dolog.

Az elején még úgy volt, hogy aki közlekedési miniszter lett, az eljött a tanszékre. Aztán az újabb is megjelent nálunk és jött az új koncepcióval, hogy a kutatásokat a vállalatoknak kell finanszírozni. Eddig se finanszírozták, hát most miért finanszíroznák, mikor még az embereket is elküldték, akkora lett a munkanélküliség. Egy kollégánk össze is különbözött ezzel a miniszterrel abban, hogy dehogy fogják a vállalatok adni kutatásokra a pénzt, nem lesz itt semmi kutatás, ahogy nem is volt aztán. Azért még voltak olyan hivatástudattal fűtött emberek, akik tápláltak egy kicsit bennünket kutatási munkával. A Tóth Ernő adott egy nagy munkát, hídszigetelések és hídburkolatok címmel – az egy nagy klassz munka volt. A BISAR módszerrel kiszámoltam a különböző vasbetonpálya -, meg az acélpálya lemezes hidakra a kerülő aszfaltrétegek feszültségeit, különböző terhelésekre. Ebből a témából több éven keresztül tartottam is előadásokat. Volt egy ilyen tantárgy a tantervben, hogy különleges aszfaltkeverékek meg aszfalt eljárások.

(ÚL) Meddig volt Nemesdy tanszékvezető? Mikor jött a Bényei professzor?

(TK) Éppen ‘90-ben, mikor az Ervin 65 éves lett, abba kellett neki hagyni. ‘95-ben ünnepeltük a 70 éves szülinapját, aztán 2000-ben 75 éves korában volt egy nagy ünnepség a MAÚT-ban … aztán 77 éves korában sajnos meghalt. Nagyon jól meg voltunk egymással. A többiek is meg az egész tanszék.

BME UV labor tárgyalójában Nemesdy Ervin professzor 70. éves születésnapjának ünneplése 1995. november

(ÚL) Az, hogy Bényei lett a tanszékvezető, a labort mennyire érintette?

(TK) Nem különösebben.

(ÚL) És akkor a Pallos Imre lett a laborvezető?

(TK) Igen, Imre fiatalabb is nálam, mert ‘42-es, én meg ‘36-os, tehát 6 év különbség van köztünk, nekem meg már akkor kifelé állt a szekerem rúdja. A Bényei András különösen nem folyt bele a labor ügyeibe, de kitalálta, hogy nem Útépítési Tanszék, hanem Út- és forgalomtechnikai Tanszék, mert hát ő főleg a forgalomtechnikával foglalkozott. Dolgozott Franciaországban és amikor hazajött, akkor azt mondta, hát gyerekek, ott minden utcasarkon jelzőlámpa van, és minden utca egyenrangú. Csináljuk. Akkor kezdődött a tömeges jelzőlámpás forgalomirányítás, mindenhova. Addig Miskolcon is csak egy jelzőlámpa volt és onnan tájékozódtak, ha kérdeztél valakit: akkor menjen a jelzőlámpáig, és ott menjen… Ő vezette be tulajdonképpen a most elterjedt típusú körforgalmat is. Bandi nagydoktorija is a forgalom lefolyásáról szólt, hogy alakulnak ki a járműoszlopok, mi az előnye annak, hogy a járműoszlop jön létre, ugyanis ha kialakul egy járműoszlop, akkor utána van egy hézag, ahol be lehet csatlakozni, keresztezni. Csináltunk kísérletet a tanszéki kocsikkal a 11-es út Lupa-szigeti elágazásánál ‘84-ben. Ott imitáltuk, szimuláltuk a keresztezést, becsatlakozást, mindent. Csorja Zsuzsa vezérletével közben mérték stopperrel és rögzítették a C64 számítógéppel. Szóval, nem csak technológiai téren folyt a magas szintű kutatás és vele együtt fejlődött az oktatás is.

Tanszéki forgalom szimulálás a 11 sz. út Lupa sziget csomóponton 1984 nyarán. Jutalom dinnye osztás a résztvevőknek. Osztó a szervező: Bényei András.

(ÚL) Hogyan látod, mikor lehetett a labor a csúcson? Mikor volt a fénykor? Mert azért azt most már állíthatjuk, hogy ez már nem a csúcspont, tehát valahol elkezdődött egy lejtmenet.

(TK) A fénykor a ‘80-as évek volt. Utána volt néhány kutatási munka, a már említett hídszigetelés, hídburkolat. Aztán volt a kőolajvizsgálat, Tóth Sándor volt a konzulense, ő is veszprémi vegyészmérnök. Akkor még volt ilyen, hogy ÁKMI. Azt tudom mondani, hogy a csúcs az éppen a rendszerváltás közelében volt. Külföldre jártunk, szoros személyes kapcsolat volt a nyugati és a keleti, a szovjet oktató kutató kollégákkal. A karlsruhei egyetemmel és a moszkvai MADI–val rendszeres volt a tanulmányút váltás. ’79-ben rám bízták egy MADI-ból 9 hónapos tanulmányútra jött kolléga istápolását, akivel jó barátságba kerültünk mi laborosok. A végére egész jól megtanult magyarul – jobban, mint én oroszul. Ötévente volt a Közlekedéstudományi Egyesület által szervezett a Budapesti Nemzetközi Útügyi Konferencia, itt volt a színe-java az európai szakmai közösségnek.

RÁBA próbapályán a BELGA utat szemlélik 1990 tavaszán. Balról: Nemesdy prof., Kheir Charif karlsruhei útlabor vezető, Hirsche prof. és munkatársai a Karlsruhei Egyetemről.

(ÚL) Volt olyan, amikor a létszám a laborban tíz fölött volt? Laboránsok, kutatók, oktatók?

(TK) Végül is ‘80-ban kezdődött a feltöltés a laboránsok tekintetében is. Akkor, ‘83-ban jött Franciska, mint üzemmérnök, aki nem mint laboráns dolgozott, hanem elejétől kezdve a számítógépi feldolgozásokat csinálta, tudott programozni is. Nekem nagyon jól a kezem alá dolgozott, még a C64-en is birkóztunk, rajzolni kellett XY rajzolóra, amit a C64 vezérelt, Mentsik Győző hallgató fia, Imre csinálta rá a közvetlen eljárást. A programom felhasználta az eljárást, amivel tudtuk vezérelni például a hasításvizsgálat földolgozásakor a rajzolást. A Balogh Laci is akkor jött, Bimbó Laci is, a Klári meg visszajött szépen a szülésekből. Ők attól kezdve itt voltak a laborban. Barják Lilla volt még, Czeiner Pista is, még a Bernei András. Miután ment keményen a labor, a hallgatói labor, volt is szerepük. Minden csoportnál ott voltunk, nemcsak én, mint a tanár, hanem ott volt egy laboráns is, akit aztán magára hagytunk. Elmondtam azt, amit kellett és akkor otthagytuk, azután a laboráns vitte végig majdnem a fele időben a gyakorlatot. Volt olyan idő, amikor az útépítési laborok laboránsainak is tartottunk tanfolyamot több éven keresztül. Aztán elkezdtek fogyni, először elment a Bernei, aztán a többiek.

Mindig voltak hallgatók is, akik bedolgoztak nálunk. Volt olyan hallgató, Harmat Laci például, aki a forgalmászoknak volt az embere, a forgalomszámlálásokat szervezte, Mentsiknek volt egy fővárosi megbízású állandó munkája. Volt 15 forgalomszámlálóhely Budapesten, ahol egy évben kétszer munkanapi számlálást és kétszer hétvégi forgalomszámlálást tartottak ugyanazokon a helyeken. Az első olyan programom volt, ami ezeket az adatokat dolgozta fel az ODRA 1204 lengyel kari számítógépen, ami egy pár évig így muzsikált. Aztán Ábrahám Pista azt tette át az IBM gépekre. Biztos már nincs meg. Ezeket a forgalomszámlálásokat hallgatók csinálták, amit a Harmat Laci szervezett a Mentsikkel karöltve.

(ÚL) Voltak egyéb mérőberendezés fejlesztések is, mint például az ÚT-02, azt a szakmában általában Ambrus Kálmánhoz kötik. Abban Te mennyire vettél részt?

(TK) Az első volt a KTI-nek – a 4 méter tengelytávolságú biciklikerék, tulajdonképpen azzal méricskéltem. Közben rájöttünk Forrásy Csabával, hogy akkor kéne valami ügyesebbet kreálni. Megtartottuk az alapvető jellemzőt, de kisebb kerék lett, és nemcsak grafikusan, hanem elektronikusan is felvettük a hullámokat. Ezt a Forrási Csaba találta ki, a fésűs eljárással. A fésű ugye milliméterekre volt beosztva, átvilágította és a mozgását regisztrálta. Ezt a Csaba és a fiatal Kálmán együtt csinálták. A Csaba ismerősét, Takács Géza gépészmérnököt bíztuk meg több ilyen bicikli legyártásával. Ahol a mozgáskorlátozottaknak gyártottak különböző berendezéseket, ott készültek az ÚT-02 masinák is. A János kórháznak volt egy ilyen műhelye.  Később kiderült, hogy az egyik rokonomnak a legjobb barátja ez a Takács. Ez a készülék ‘79-ben lett tulajdonképpen kész. Van kép, amint az egész társaság Székesfehérváron tolja az ÚT-02-t. Na, ott mutattuk be először, és attól kezdve aztán ezzel ment az útpálya hosszirányú egyenletesség mérés hosszú éveken keresztül. A hallgatóknak Balatonkenesén, mérőgyakorlaton ezt is bemutattuk a homokmélységmérés, érdességmérés és egyéb mérések mellett. Ez is a labor munkája volt. Én persze csináltam a kitűzési gyakorlatot is, lent voltam általában minden évben 25 éven keresztül egy hétig Balatonkenesén.

Az Útépítési tanszék által fejlesztett Út-02 útpályafelület egyenletesség mérő készülék bemutatója Székesfehérváron 1979. 05. 30.

A 90-es években kezdődött sok oktatási tevékenységnek a leépülése. Először megszűnt Balatonkenesén az útpályafelület vizsgálata és az egyetem kertjébe helyeződött át. Aztán az útkitűző gyakorlatok is megszűntek.  Még szerencse, hogy a geodéták továbbra is csinálták, azt hiszem, még ma is csinálják. A vizesek is gondolom, még csinálják Gödön a vízépítési gyakorlatokat. Mi föladtuk azzal az ürüggyel, hogy majd itt megcsináljuk az ÚT 02-t az udvaron. Végül is az érdességet is lehet mérni, csak kitűzni nem lehet rendesen. Kenesén egy gyönyörű jó helyünk volt, nagyon kellemes. Megszűntek a több napos „munkahelyi bemutató gyakorlatok”, az őszi egy hetes mezőgazdasági munkák (almaszedés), átalakult az osztályfőnöki rendszer.

A labor élet a ‘80-as évek vége felé csúcsosodott ki, mert akkor már minden olyan jó dolog, amit kifejlesztettünk, gyakorlatilag működött.

A rendszerváltás után született végül is ez a hideg viselkedés vizsgálat, amiről most szó van, meg hát egy kicsit a hídszigetelési előírásokat is most fejeztük be. A hídszigetelés és hídburkolat vizsgálatok kialakítását is már ebben az időszakban zártuk le.

A hidegviselkedés vizsgálat úgy született, hogy tudtuk, hogy Arand professzor csinált egy ilyen berendezést és arra készítettek is egy előírást, valami M010 volt a jele. Megszereztük, hogy akkor ilyet mi is csinálunk.  A Forrási Csaba segítségével megterveztünk egy olyan berendezést, ami tudja az adott előírás szerinti feladatokat. Először is hűteni kell beállított sebességgel folyamatosan, egyenletesen – ehhez később vettünk hárommillióért egy kriosztátot. Előbb azonban betettük az egyetemen elkészített feszítőkeretet a feszítőművel és erőmérővel egy hűtőszekrénybe, amit még a Kálmánnal vettünk Jászberényben Egy próba hűtőszekrényt vettünk meg, amit ott tesztelésre használtak és olcsón eladták nekünk. Elhoztuk és abba tettük bele ezt a berendezést. Így csak állandó hőmérsékleten tudtunk vizsgálatot végezni, oly módon, hogy beszereltünk egy fűtőtestet a hűtőbe, mely vezérelhető, vagyis ki-be kapcsolható volt –vannak a fényképek róla. Láthatod azt az egészet be lehetett tenni a hűtőszekrénybe, úgy volt kiválasztva a hűtőszekrény. Le kellett menni Jászberénybe, mert akkor már megvolt ez a berendezés. A hajtómű vezérlése révén tudtunk mérni húzószilárdságot és rugalmassági modulust adott sebességű húzással. Amennyiben elég lassú húzással csináltuk, már alkalmas volt arra, hogy egy kicsit figyelembe vegye az aszfaltnak a relaxációját. Aztán tudtunk relaxációs időt is mérni egy bizonyos hőfokon. Stabil hőmérsékletet tudtunk előállítani, és azon tudtunk vizsgálatot végezni, erre volt akkor alkalmas. Később sikerült a már említett kriosztátot beszerezni és a hűtőpalástot megszerkeszteni és a próbatest köré szerelni. Ez most már átalakult, mert nem a hűtőpalástban kering a hűtőfolyadék. A hűtőpalástba hőszigetelés került és azon belül készített még a Kentner Józsi egy ilyen csigavonalban vitt hűtőfolyadék-szállító csővezetéket, ami végül is hőmérsékleti sugárzó hőátadással végzi a próbatest hőmérsékletének a beállítását. A próbatesten van két hőmérsékletmérő, az egyik hőmérsékletmérő a kriosztátba megy, mert a kriosztát állítja elő a 10 °/óra-s hűtési sebességet, a másik megy a számítógépbe, hogy ott tudja a program, éppen milyen hőmérsékletnél tartunk, és annak megfelelően méri, rajzolja ki az adatokat, illetve a feszültséget. Ezt nehéz programozni: van a hőmérséklet, van egy erőmérő és van az útadó. Ez a három információ jön be a számítógépbe, mindegyik analóg, majd digitalizálva van mind a három jel. A programnak ezek alapján kell valamit csinálni. Amikor egész egyszerűen lassú húzást csinálok, megadom a programnak, hogy percenként 0,1 N/mm² legyen a húzófeszültség-növekedés, amit a programnak kell ellenőrizni. A legelején a fő probléma hogy meg kell határoznom, hogy ennek a próbatestnek ezen a hőmérsékleten milyen a modulusa. Ha már megvan a modulus, abból tudom számolni a szükséges alakváltozást a feszültség növeléshez. A legelején mindig van egy kis „grimbi”, mert túlhúzom, túl nagy lett a kezdeti húzófeszültség, aztán akkor abból gyorsan visszaszámolom. De hát általában megereszteni nem szabad, legfeljebb leállítom a húzást, leállítja a program… és akkor szépen lassan kialakul. Tehát egy fél perc múlva már normálisan megy tovább.

A másik vizsgálatnál, a repedési hőmérséklet vizsgálatnál szintén ugyanez a három adat jön és akkor meg állandóan azt ellenőrzöm, hogy mennyit zsugorodott 10 másodpercenként a próbatest, ha zsugorodott, akkor húzok rajta egyet. Nagyon nehéz kitalálni azt, hogy na, most mennyit húzzak. Ha két mikront zsugorodott, akkor annak megfelelően kell egy kicsit nagyobb húzás, hogy visszahúzzam az eredeti állapotába, aminek eredményeképpen nő a feszültség, de mindig korrigálni kell, meg magát az útadót is, tehát ez a probléma. A másik berendezésben nincs semmi korrekciója az alakváltozás mérésnek, pedig olyan invár anyag nincs – és jól jegyezzétek meg – aminek nulla az alakváltozása. Ezek az anyagok, amiket invár anyagnak előadnak, olyan két-háromszor 10^-6 a hőmérsékleti alakváltozása. A kvarcüveg jó erre a célra – először azzal is kísérleteztünk, csak hát nagyon törékeny. Persze semmi probléma nincs az invár hiányából, mert egy kis korrekció és aztán mindjárt rendben van. Így született ez az ősi masina, ami működik, bár kicsit másképp működik, mint amit aztán ennek az ismeretében később csináltunk. Beadtam egy pályázatot, szerencsére 2004-ben megnyertük , 12 milliót kaptunk. Akkor a Barabás cégnek adtam a mechanikai részét, és ennek alapján készítette a cég a laborba a másik berendezést, Fi tanár úr megrendelésére.  Közben pedig én a Barakonyival dolgoztam, aki egyébként már azelőtt is bedolgozott, és hűtőberendezést csinált, meg egyebeket is Ambrus Kálmánnak. A Barabás nekem csak a vázat, néhány mechanikai tartozékot és az elektronikát készítette, ami elég bonyolult, mert ezeket digitalizálni kellett, aztán a vezérlést is, a kimenővel, de a kimenő jelet is adni kell ennek a masinának és a sebességet is lehet változtatni. A hosszát meg lehetett adni, azaz az időtartamot, hogy mennyi ideig menjen. Ezeket aztán én programoztam. Volt egy program, egy alapprogram, ami tulajdonképpen behozza meg kiviszi az adatokat. Az egy C++-os programrész, amin belül van öt aleljárás. Ezt egy fiatalember készítette el C++ nyelven. A programomban először nem működött, hát kénytelen voltam beletanulni a C-be. Akkor tiszta véletlenül rájöttem, hogy mi a baj és akkor javítottam, attól kezdve megy.

(ÚL) Tanár úr, mikor mentél nyugdíjba?

(TK) Én ‘96-ban lettem 60 éves. ‘95-ben jött a Bokros csomag és akkor, mint havi bértömeget, 190 ezer forintot kellett leadni a Tanszék bérállományából. Akkor már a Fi István volt a tanszékvezető… és akkor most mit csináljunk, beszéltünk Pistával, megbeszéltük, hogy azok menjenek el, akik amúgy is közel vannak már a nyugdíjhoz. Ilyen volt a Nemesdy Ervin, én, meg a Pápai Zsolt – hárman. Énnekem is 50 ezer, Pápai Zsoltnak is 50 ezer, Ervinnek 90 ezer volt a havi bruttója. Kész, ezzel ki is telt a 190, ebben megegyeztünk. Így mentem el nyugdíjba ‘96-ban, akkor már törvényesen, de továbbra is bejártam, mert hát semmi bajom nem volt, de már például Balatonkenesére nem mentem, bár nem is hívtak. Nem gondolták úgy, hogy egy ilyen öreg csotrogány lemenjen oda. Főleg a laborban tevékenykedtem. Egyetlenegyszer kért meg a tanszékvezető, hogy szálljak be az úttervezés oktatásba, mert annyian voltak a hallgatók „mint az oroszok”, újra be is szálltam, egy évig. Azt befejeztük és én már nem csinálom. Nem sokkal előtte kezdődött a kreditrendszer meg a bolognai módszer… de utáltam. Hogyan lehet egy a legmagasabb szinten oktatott egyetemet arra kényszeríteni, hogy egy alacsonyabb szintű oktatást nyújtson? Szerintem baromi nehéz lehetett erre átállni. Beáll egy valamilyen szintre egy rendszer, egy egyetem, azt nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Tudom, hogy mindig bonyodalmak voltak, hogy most mit adjunk elő a BSc-seknek. Hát az MSc-seknek tiszta volt, mert hát azt, amit eddig… és eltűntek a tankörök, a kreditrendszer meg ennek eredményeképpen. Akkor pipultam be, amikor bementem az ötödik úttervezési gyakorlatra és ott konzultálom a gyerekeket és az egyik hallgató korábban elkéredzkedett. Megcsináltam a konzultációját és elment, megyek a szomszédjához, hú, de elfelejtettem beírni, hogy a szomszédját konzultáltam.  Hogy hívják a hallgató, kérdeztem? Fogalmam sincs, válaszolta. Hát már ötödszörre vagytok itt. Akkor se tudom, tanár úr, mondta. Na, akkor mondom, ez nem az esetem. Antiközösségi társaságban én nem tudom ezt csinálni. Na, azt félévet végig csináltam, aztán mondtam a Pistának, hogy vége.

BME UV laboratórium tárgyalójában a 60. évem ünneplése 1996-ban, amikor nyugdíjas is lettem

(ÚL) Tanár Úr, ekkora élet- és szakmai tapasztalattal, hogyan látod a szakma és a tanszék jövőjét? Mit kellene másként csinálni?

(TK) Még az Aszfaltútépítőnél szeretett beosztott mérnök időszakomban a nálam négy évvel idősebb és bölcs építésvezető mérnök kollégám megtanított néhány dologra a munkánkkal kapcsolatban.

Ami működik, ha nem is 100%-osan, de jól, azt nem szabad bántani, mert ezernyi más ügy van, ami viszont kifejezetten rosszul működik.

Ha valaki idejében megoldott valamit, ha nem is mérnöki tökéletességgel, de elfogadhatóan jól, akkor örüljünk neki, és ne kritizáljuk. Az értelmiségnek az egyik baja, hogy a 100%-os megoldást keresi, miközben elfut mellette az idő és már nincs is szükség arra, vagy megoldódott közben mások által nem 100%-osan.

Ezek az alap bölcsességek akkor jól belém vésődtek és ma is egyetértek ezekkel.

Ennek megfelelően szükségtelen, oktatási színvonalat rontó beavatkozásnak tartom a kreditrendszer bevezetését, a főiskolai szintű BSc oktatást a BME hagyományosan legmagasabb szintű mérnökképzésében. Kiválóan működtek a főiskolák és szerintem a mai BSc szintet gyakran meghaladó diplomákat osztottak, hiszen ott ez volt csúcs és ezért mindent beleadtak. Nem kevés győri diplomamunkát konzultáltam, illetve bíráltam az évek folyamán. Miután ezek a főiskolák egyetemekké váltak szinte egyik napról a másikra, nem tudom miként voltak képesek villámgyorsan mester szinten oktatni. Ezt természetesen nem a képességeik miatt tartom kétségesnek, hiszen nem kevés kiváló magas szintű oktató, kutató kollégát ismertünk onnan!

Mindent, ami az egyetemi évek alatt a hallgatókat közösségi életre, kapcsolatokra nevelte, ösztönözte volna, kiradíroztak. A szakmai tanulmányi kirándulások vannak még? A több mint negyedszázadig működő több napos „munkahelyi bemutató gyakorlatok” még a 90-es években megszűntek. A tankör + osztályfőnöki rendszer kimúlt. Én három tankörnek voltam osztályfőnöke. Az elsők 77-ben diplomáztak, és a hallgató évek során minden évben kétszer rendeztünk hétvégén két, három napos kirándulásokat az országban, ’76-ban először gépkocsikkal. Ezzel a TANKÖR-rel azóta is minden évben egy tavaszi hétvégén valaki a tankörből vállalkozik egy 2-3 napos kirándulás megszervezésére. Most június 14-16.-án a gyöngyösiek szervezték a Mátrába.

A mi 1956-61 közti hallgatói éveink során – már 56 miatt is – eléggé összekovácsolódtunk és így minden év december első péntekjén – az utóbbi években a Márvány menyasszony étteremben – néhány órára összejövünk legkevesebb harmincan az évfolyamból. Ezeket az évfolyam találkozókat két évfolyamtársunk, a Hajtó Ödön (a Mérnök Kamara szervezője és első elnöke) és Rege Béla vasutas kolléga szervezi.

Mindezt azért mondtam el, hogy illusztráljam milyen jó kis közösségek alakulhatnak ki az egyetemen egy egész életre.

A fizikai tevékenységet az oktatásból teljesen száműzték. A laborgyakorlatokon alig maradt fizikai tevékenység, bemutató gyakorlattá vált. Nem tudom a vasutasok, az acélszerkezetesek, vasbetonosok, építőanyagosok, hogy állnak ezen a téren. Egy mérnök hallgatónak kézzel foghatóan tapintani, látni, munkálkodni kell az anyagokkal. Aki ezt nem kapja meg az egyetemen, lehet akármilyen okos, igazán jó tervező, alkotó mérnök csak nagyon nehezen válhat belőle.

Hogy a laboratórium régi fényében ragyogjon külső és belső tényezőknek kellene megváltoznia. Elsősorban bármilyen formációban több éves állandó kutatási megbízások szükségesek az aszfalttechnológia területén Ezek a kutatások a mindenkori labor tevékenységi kapacitás legalább 40 % részét foglalják le. Ilyen kutatási témákkal, mint ismeretes sok év óta én is szolgálhatok, de a labor mérnökei és a megbízók is találhatnak célszerű témákat.  Körülbelül ugyanilyen nagyságrendű ipari jellegű megbízások kellenének a labornak és maradjon 20 % az oktatásra. Nyilván, ha jönnek a több évre szóló kutatási megbízások, újra lehet bővíteni a mérnök és laboráns létszámot, és az eszköz állományt is. Újra ki kell építeni az EU területén és más irányba is a szakmai kapcsolatokat, továbbá széleskörű szakirodalmat is kellene a laborba hozni. Nagy örömöm lenne, ha mindez megvalósulna.